Május 23-án folytatódott Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat Áldozatsegítő Programjának beszélgetéssorozata az Esernyősben. A résztvevők ezúttal arra keresték a választ, milyen okai lehetnek annak, hogy valaki nem lép ki egy bántalmazó kapcsolatból, vagy ha mégis, akkor miért tér vissza az esetek nagy részében korábbi partneréhez.
Ahogy azt megszokhattuk, a beszélgetést ezúttal is Turgonyi Dániel alpolgármester, a program vezetője moderálta, a meghívottak pedig Orosz Bernadett, TASZ Szabad-díjas emberjogi aktivista, Szil Péter, pszichoterapeuta és Füri Judit, a NANE Egyesület szakértője voltak.
Hogyan kezdődik?
Mint vendégeink kifejtették, egy kapcsolat kezdetén nem mindig könnyű felismerni, mibe is vág bele az ember. Orosz Bernadett azt mondta, „a hétvégi találkozásoknál nem feltétlenül derül ki rögtön, hogy valakinek milyen a jelleme, a többség ott még tudja moderálni magát”, Szil Péter, a Stop-Férfierőszak Projekt kezdeményezője pedig arra hívta fel a figyelmet: bántalmazás ott kezdődik, ha előjogok és jogosultságtudat létezik. Márpedig a férfiprivilégiumok léte aligha tagadható és az is nyilvánvaló, hogy ezek birtokosai legtöbbször mindent megtesznek megtartásuk érdekében. Ráadásul a társadalmi szerepek és az univerzum felépítése is erősíti ezt: a férfiak a felépítik és lerombolják a világot, a nők pedig gondoskodnak mindenről a két véglet között.
Veled is megtörténhet
Bántalmazó kapcsolatok esetében sokszor hangzik el az a kérdés is, hogy létezik-e „áldozattípus”? A felelet egyszerű: nem. Egy ilyen szituáció mindig a domináns félről szól, ugyanakkor „a bántalmazóknak nincs felelősségtudata, folyamatosan kifogásokat keresnek, és ha sérül (vélt vagy valós) igazságérzetük, akkor visszamennek dacos gyerekbe” – szögezte le Orosz Bernadett.
A nők és gyermekek elleni erőszak különféle formáival évtizedek óta foglalkozó Szil Péter úgy fogalmazott, „A párkapcsolati erőszak nem indulatkezelési, hanem szemléleti kérdés. A bántalmazás szisztematikus és van funkciója: a másik személyének kontrollálása. Nem minden bántalmazó kapcsolat jut el az erőszakig, de nincs bántalmazó kapcsolat nyomásgyakorlás nélkül, legyen az lelki, gazdasági, szexuális természetű akár. A bántalmazás jéghegy, amelynek a csúcsa az erőszak, az alapja viszont a hétköznapi hímsovinizmus.”
Ráadásul, a bántalmazó kapcsolat ciklikus jellegű és ahogy egyre mélyebben merülünk el egy ilyen helyzetben, úgy durvul. Csakhogy az idő előrehaladtával egyre bonyolultabb kilépni, az eljegyzés, a házasság, a közös lakáshitel mind borzasztóan nehezen felbontható köteléket jelentenek. Nincs menekvés: bántalmazás erős nőket is érhet, de akinek a családjában ilyen jellegű eset korábban is előfordult, az még nehezebben tudja megtartani a határt.
„Nézd meg, hogy mosogat-e?”
A fenti mondat Szil Péter szájából hangzott el, mikor egy családtagja arról kérdezte, vannak-e jelek, amik segítenek kiszűrni a potenciális bántalmazókat. De a viccet félretéve: a párkapcsolati erőszak eszköztára végtelen. Nemcsak a fizikai, de lelki bántalmazás is ide sorolható, csakúgy, mint a szexizmus, a tisztelet hiánya, az érzelmi zsarolás, a parttalan ígérgetés, a gazdasági és egzisztenciális korlátozások. Ezeknek egyetlen célja a kényszerítő kontroll kiteljesítése, legtöbbször az áldozat elszigetelése által. A bántalmazás, a másik fél korlátozása a strukturális erőszak része, vagyis a társadalom valamilyen szinten elfogadja az ilyen típusú viselkedést.
Orosz Bernadett a saját példáján is látta, hogy az igazságszolgáltatás mintha kétféle mércével mérne, sok esetben érezhető úgy, hogy maga a rendszer „a bántalmazó meghosszabbított ökle”. A témába vágó kérdőívekre hivatkozva Füri Judit is csak megerősíteni tudta az elhangzottakat: Magyarországon olyannyira erős az áldozathibáztatás, hogy annak eredményeként rengetegen veszik magukra a beléjük sulykolt hazugságokat, és érzik magukat hibásnak a történtekért.
Miért marad? helyett a helyes kérdés: Miért hagyja benne a rendszer?
Ismét csak Szil Pétert idézve, „itt túszul ejtett emberekről beszélünk”, márpedig mikor kérdezi meg valaki egy túsztól, hogy „Miért maradtál ott?” Az ilyen esetekben a bántalmazó kiemelése lenne fontos, de a törvényi keretek csak a fordítottjára adnak lehetőséget, ez pedig azt jelenti, hogy az áldozat az, aki (még megmaradt) kapcsolati hálójától megfosztva, idegen környezetben kénytelen újrakezdeni életét, miközben vegzálója élheti tovább mindennapjait, mintha mi sem történt volna.
Ilyeténképpen nem meglepő, hogy a bántalmazó kapcsolatokból való kilépés egyik legfőbb gátja a félelem. Füri Judit ismét csak a tapasztalatokra hivatkozott: a segélyvonalakon sokan kérnek segítséget, de ha utána falakba ütköznek, ha áldozathibáztatást tapasztalnak, megijednek és nem látják értelmét a küzdelemnek. Szóba került a NANE Egyesület által szervezett, a párkapcsolati erőszak áldozatainak emléket állító Néma Tanúk kiállítása is, amelynek figurái általában olyan nőket ábrázolnak, akik kiléptek, vagy megpróbáltak kilépni a bántalmazó kapcsolatból – de rajtavesztettek.
Orosz Bernadett megemlítette azt a faramuci helyzetet is, hogy bántalmazás esetén csak akkor várhatóak érdemi lépések, ha már erőszakos cselekmény történt, míg Szil Péter hangsúlyozta: az isztambuli egyezmény ratifikálása nélkül is betarthatóak lennének a törvényi keretek. Abban mindenki egyetértett, hogy a törvényi szabályozás messze nem ideális, ám annak már minimális módosítása is nagy előrelépést jelenthetne. Ugyanakkor felhívták a figyelmet arra: tilos önhatalmúlag beavatkozni egy ilyen kapcsolatba, és segíteni is csak úgy szabad, ahogy azt a bántalmazott szeretné, ahogy neki biztonságos.
A beszélgetést záró kérdezz-felelek szekcióban a közönség egyik tagja saját tapasztalatait osztotta meg az egybegyűltekkel – le a kalappal bátorsága és megtisztelő bizalma előtt!
Köszönjük, hogy velünk tartottak, hamarosan jelentkezünk a következő panelbeszélgetés részleteivel.
A korábbi alkalmak összefoglalóit itt tudják elolvasni
Az első panelbeszélgetést A bántalmazó kapcsolatok természete címmel tartottuk az Esernyősben február 21-én.
Sorozatunk második részét március 29-én tartottuk az Esernyős Galériában Művészet és erőszak – Az önkifejezés, a gyógyulás és az ábrázolás lehetőségei címmel.
Április 25-én Média, közösségi oldalak, nyilvánosság – Az erőszak ábrázolása és megítélése itthon címmel beszélgettek szakértőink.
Az Esernyős Galériában március 27-től április 21-ig volt megtekinthető a témához szorosan kapcsolódó, Az erőszak és én című kiállítás.
Programunkról ITT olvashat bővebben.
