„Amit én társadalmi felelősségvállalásra fordítani tudok, az húsz éve az oktatás támogatása” – interjú Bojár Gáborral

Az idén 100 éves Óbudai Gázgyár műemléképületeinek felújításával 2014. szeptember 5-én került felavatásra a Gázgyár helyén 15 éve működő Graphisoft Park misszióját kiteljesítő felsőoktatási centrum, az Aquincum Campus, az ipari társadalomból a tudásalapú társadalomba történő átmenet szimbólumaként. Elsőként itt talált méltó elhelyezést az AIT-Budapest és az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskola.

– Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

– Én Budapesten születtem, és Óbuda nem egy olyan hely, amit az ember elkerül élete során, biztos jártam már gyerekkoromban is valamikor erre.

– És nincs első Óbuda élménye sem, vagy ami megragadt önben Óbudából?

– Később felnőtt koromban az éttermeket szerettem Óbudán. Nagyon szeretem a Khélit, a Symbolt, bár az nem olyan régi, nagyon jó volt egy darabig, ma sajnos nem annyira a Kis Buda Gyöngye, szeretem a Kerék Vendéglőt és az óbudai kiskocsmákat.

– És mikor járt először az Óbudai Gázgyár területén?

– A Gázgyár területén 1996-ban, azt nem felejtem el.

– Akkor már tudatosan helyszínkeresés céljából járt erre?

Igen. Nekünk, mármint a Graphisoftnak, akkor már jól ment, az amerikai piacon is jelen voltunk. Így alakult ki az a helyzet, hogy versenyeznünk kellett az amerikai cégekkel a munkaerőpiacon is, mert addigra már szabad lett az utazás, úgyhogy nekünk, amikor a legjobb programozókat fel akartuk venni, a kaliforniai Szilícium-völggyel kellett hasonló dolgot kínálni, hogy ne oda vágyjanak, hanem maradjanak itthon. A Szilícium-völgyet jól ismertük, mert ott már irodánk volt, és amikor több pénzünk lett, és tőkéhez is jutottunk, akkor azt mondtam, hogy nekünk meg kell építenünk a mini Szilícium-völgyünket vagy mikro Szilícium-völgyünket, ami arra való, hogy a legjobb tehetségek itthon maradjanak.

Egyébként ez bejött. És akkor elkezdtünk helyszínt keresni a Graphisoft Parknak. Először a régi helyünk környékén nézelődtünk, Zuglóban voltunk, mert ott volt telefonunk, a nyolcvanas években az még nem volt olyan magától értetődő, bár a kilencvenes években már könnyebb volt. De, hát Zuglóhoz kötődtünk, én is közel laktam, úgyhogy Zuglóban próbáltunk helyszínt keresni. Aztán egy tájépítész barátom mondta, hogy ha te egy mini Szilícium-völgyet akarsz építeni, Zugló arra nem jó. Nézd meg, mi alakult itt ki a Mogyoródi út környékén – gyönyörű szép telkeket lehetett kapni –, itt autókereskedők vannak. Egy környéken ki szokott alakulni valami sajátosság. Ebbe te most belelátod, hogy idejön egy csomó szoftvercég? Ez egy másik típusú környék. És akkor végül lemondtunk Zuglóról. Szavaztunk ugyan egy csomó helyszín között a kollegákkal, de aztán kiderült, hogy mindenki egyetlenegy szempont alapján szavazott, hogy milyen közel lakik. Úgyhogy azt mondtam, na, jó, akkor vége a szavazásnak, én nem ragaszkodom hozzá, hogy közel lakjak, és akkor eldöntöttem egyedül. A short listen, megmondom őszintén, kettő maradt, az Info Park helye – 1996-ban az még szabad volt – és a Gázgyár. Egy városépítész barátom mutatta meg ezt a területet. Na, most nehéz volt a döntés, mert itt ez a gyönyörű Duna-part, egy elrejtett gyémánt, a gázgyári épületek viszont romokban voltak. A Duna-part az a maga természetességében lenyűgöző volt a romok között is. Elhagyatott volt, ami tulajdonképpen előny, ha újat akarok építeni. A lágymányosi Info Park helye kevésbé volt elhagyatott, ráadásul annak nagyon nagy előnye volt, hogy ott volt az egyetem – a Műegyetem meg az ELTE is –, és az egy ún. tudásparknak nagyon nagy előnye tud lenni, ha egyetem közelében van, az vonzott nagyon oda. És akkor azt mondta az építész barátom, Cságoly Ferenc – most már nem tervez, de tanít a Műegyetemen –, Gábor, oda te egy ilyen Duna-partot nem tudsz varázsolni, ide viszont egyetemet szerintem fogsz csinálni. És igaza lett. 15 évvel később megvalósult, amit akkor mondott. A másik impulzus, ami ebbe az irányba vitt, az volt, hogy a Gázművek irodaépülete még működött, nem volt ugyan jó állapotban, de abban akkor még dolgoztak. A többi épület körülötte lakatlan volt és lepusztult, de az igazgatósági épület még működött, és amikor oda bementem, akkor azt mondtam, hát ez olyan hangulatú, mint egy egyetem, mint egy iskola. És emlékeztetett arra a korra, amikor Rátz tanár úr Nobel-díjasokat nevelt a XX. század elején a Budapesti Evangélikus Főgimnáziumban, amikor Magyarországon a középiskolai oktatás és a felsőoktatás nagyon magas szinten volt Klebersberg Kunó idejében, akinek nevét most használják, de szellemét talán kevésbé. Szóval azt gondoltam, ha arra a korra emlékeztetnek ezek az épületek, akkor ebből egy egyetemi campust kell csinálni.

– Már, amikor 1996-ban ide költöztek, egyetemben gondolkozott?

– Igen, akkor már megvolt a terv, hogy ebből a műemlék együttesből egy campust csinálunk.

– A kilencvenes évek végén olvastam egy írását az ÉS-ben, ahol arról írt, hogy hárman, kollégáival, amikor már volt annyi pénzük, hogy úgy gondolhatták meg tudnak fizetni bármit, mi lenne a legfontosabb, amire nem sajnálnák a pénzt, s mindhárman arra a következtetésre jutottak, hogy gyermekeik taníttatása a legfontosabb. Azóta ez már meg is történt, szembesülhettünk az összeggel is egy nyilatkozatában. Mit gondol, mi az alapja annak az ellentétnek, hogy az egyes ember számára gyermeke iskoláztatása rendkívül fontos, a magyar társadalom, a közösség pedig másképp kezeli ezt a kérdést? Azt mondhatjuk, hogy az elmúlt 60–70 évben nem volt kiemelten fontos az állam számára az oktatás, a közoktatás.

– Igen, ez tragédia. Hatalmas bűn, óriási, történelmi bűn, hogy hagytunk egy magas szintű közoktatást lepusztulni. És a középiskolai tanári szakma megbecsülése nemcsak anyagilag, társadalmilag is nagyon lezüllött. Most nemcsak arról beszélek, hogy szégyenletesen alul vannak fizetve a Medgyessy-féle hirtelen nagy emelés ellenére, mostanra már annak a hatása is elfogyott. Továbbra sincs meg az a megbecsülése a szakmának, ami kellene, de a társadalom megbecsülése is hiányzik. Hát nem tudom elképzelni, hogy történhet meg, hogy a tanárokat verjék a diákok, netán a szülők…

– Min csúszhatott ez el?

– Nem tudom. Nem tudom megmondani, de azt hiszem, ezt pártsemlegesen lehet mondani. Nem tudom. Nagyon jó a kérdés, ha az egyénnek megéri, hogy oktatásba fektessen, akkor a társadalomnak miért nem?

–A saját gyermeke mindenki számára fontos…

– …de nem elég, ha a saját gyermeke fontos. Ha valaki egy érett és gondolkodó társadalomban szeretne élni, akkor nemcsak a saját gyerek a fontos. Valami nagyon, nagyon elcsúszott. Amit én társadalmi felelősségvállalásra fordítani tudok, az húsz éve az oktatás támogatása. Ezért alapítottuk a Rátz Tanár Úr Alapítványt, az AIT (Aquincum Institute of Technology) is erről szól, az én kis egyetemem, valahol ez a mai gázgyári környék is, és az alapítványba is, ami magánpénzt és cégpénzt tudok, azt beleteszek.

– Erre büszke lehet.

– A Rátz Tanár Úr Alapítványra is nagyon büszke vagyok, mert tanári körökben rangja van. Dicsekednek vele a tanárok, jobban, mint olyan díjakkal esetleg, amelyek talán több pénzzel járnak.

– Rátz tanár úr az a tanár, aki emblematikusan mutatja, hogy megfelelő körülmények között, megfelelő tárgyi és szakmai tudással milyen eredményeket lehet elérni az oktatásban, nevelésben. Olvastam egy nyilatkozatában: „A jó vezető az, aki a beosztottból a legtöbbet tudja kihozni.” Szerintem ugyanez mondható el a jó pedagógusról is, mert az a jó tanár, aki a legtöbbet tudja kihozni a tanítványaiból.

– És a sikeres emberek mindegyike hálával gondol azokra a tanárokra, akik jók voltak, mert úgy érzi, hogy azoknak is köszönheti a sikerét. Ebben nem vagyok egyedül. Azt hiszem, minden sikeres ember hálával gondol vissza az ilyen tanárokra.

– Van olyan tanár az ön életében, akinek a tevékenységére jó szívvel emlékezik?

– Hogyne, nem is egy, hármat is mondok, akikre egyértelműen hálával tudok gondolni a középiskolás éveimből. Közülük egy él már csak. Reményi tanár úr szerettette meg velem a matematikát, és az egyik első Rátz Tanár Úr Díjas volt – nyilván minden szentnek maga felé is hajlik a keze –, ő már elhunyt jó pár éve. Sajnos még régebben hunyt el a történelemtanárom, Bódi tanár úr, aki emberségre tanított és társadalmi felelősségvállalásra, meg hát történelemre is nem mellékesen, hogy miről szól a társadalom, miről szól a közösség, és miről szól az az iránti felelősség. Osztályfőnökünk volt nagyon sokáig, emberi tartást tanultam tőle. És végül, aki még él, és nagyon jó egészségben él, és nagyon fiatalos, az Holics tanár úr, aki fizikára tanított, és akinek köszönhettem, hogy fizikus lettem.

– Melyik középiskolába járt?

– Az Apáczaiba, és oda jártam általános iskolába is, tehát 12 évig.

– Fizikusként végzett az egyetemen, de hogyan vezetett az útja a számítógépes építészeti programtervezéshez?

– Hát ez érdekes. Nem voltam rossz fizikus, de fizikusként arra neveltek minket, hogy annak érdemes fizikusnak menni, aki Nobel-díjat tud kapni. Mondom, nem voltam rossz, de az évfolyamban öten is jobbak voltak nálam, és a Nobel-díjra több sanszuk volt, mint nekem. Belegondoltam, hogy annak a sansza, hogy ötnél több Nobel-díjas legyen egy évfolyamból az eléggé pici, úgyhogy itten nekem Nobel-díjam nem lesz. De ez még a kisebb baj volt, a nagyobb baj az volt, hogy ötnél többnek rendes fizikus kutatói állás sem jutott egyetlen évfolyamból. Úgyhogy nem is kaptam fizikus kutatói állást. Ha párttag lettem volna, akkor talán kaptam volna, de mondjuk abból az öt-hat emberből, aki tényleg fizikusként helyezkedett el, három-négy volt olyan, aki egyértelműen az érdemei miatt, és ők nálam jobbak voltak, két-három volt olyan, aki párttagsága révén tudta ezt elérni.

– Ez mikor volt?

– 1973-ban. Hát a párttagságot nem vállaltam, fizikusi állás nem volt, programozói állást kaptam. Az a másik 25 fizikus, aki nem kapott fizikusi állást, annak is a zöméből programozó lett, mert abból viszont hiány volt. És mellékesen megtanultunk programozni is. Na, most bennem viszont volt valami, amit akkor még nem elemeztem magamban, volt egy tulajdonságom, amit én akkoriban föl se fedeztem, csak utólag visszagondolva látom, hogy ez mit jelent. A programozásban nekem az örömforrásom más volt, mint a kollegáimé, akik attól voltak boldogok, és akkor éreztek sikerélményt, ha olyan szoftvert írtak, amit a másik szoftveres értékelt, tehát szakmailag volt jól megírva, azaz a processzort jól lehasználta, jól volt strukturálva, csupa szakmai érdeme volt. Én meg annak örültem, ha használták. Szakmailag sokkal egyszerűbb dolgokat csináltam, mint a kollegáim, viszont használták. Én a geofizikai intézetben dolgoztam, és hát a geofizikusok az enyémmel elkezdtek dolgozni, mert az pont azt csinálta, amire nekik szükségük volt. Még ha az egyébként számítástechnikai kihívásként nem is volt olyan rendben, de pont erre volt szükségük. Na, most ezt én később úgy fogalmaztam meg, hogy ez az a kereskedői szellem, amit nagyon rossz értelemben szoktak használni, pedig egy jó értelmű szó tud lenni. Egy kereskedő ugyanis attól boldog, ha a vevője boldog, és én úgy éreztem, hogy ez hiányzik a mérnökképzésből. Ez a bizonyos kereskedői szellem, hogy a mérnök is attól legyen boldog, ha a termékének a felhasználója boldog, tehát az okozzon örömet. Na, most ez az örömforrás vagy sikerélmény-forrás vezetett el aztán oda, hogy nekem vállalkozónak kell lennem. És akkor programozóként kezdtem vállalkozói karrieremet, amikor már lehetett.

– Tanított is ekkor?

– Nem tanítottam, dolgoztam.

– És honnan jött a tanítás?

– Azt mindig szerettem, de nem tudtam bennmaradni az egyetemen, az volt a vágyam, hogy bennmaradjak az egyetemen tanítani, de mondom, vagy nagyon jónak kellett volna lenni, amilyen jó nem voltam vagy párttagnak, ez se jött össze. Viszont egyetemista koromban tanításból tartottam el magam, korrepetálásból meg egyetemi felkészítésből, tehát én imádtam tanítani egyénileg is meg csoportosan is. De megcsináltam a Graphisoftot, ezt is élveztem, és aztán, amikor a Graphisoft vezetéséből már vissza kellett lépnem – a cég olyan naggyá nőtt, hogy az már nem az én világom volt, nem én vagyok már rá a jó vezető –, akkor azt mondtam, most tanítással szeretném tölteni életem hátralevő részét. Mivel egyetemre nem vettek föl tanítani, egyetemi állást nem kaptam, hát csináltam magamnak egy egyetemet. Egyébként, most már kapnék azért.

– Feltehetően.

– De, hát akkoriban nem. Mi amerikai üzleti morált tanultunk, mert Amerikában van a szoftveripar központja. De emellett arra vagyok a legbüszkébb, hogy Magyarországon maradtunk. Nagyon sok szoftveres sikercég van, de abban még mindig kivétel a Graphisoft, hogy a központja itt maradt Budapesten. A kereskedelmi központja is, nem csak a fejlesztőközpontja. A Graphisoft magyar cég maradt, és Amerikában is magyar cégként ismerik. Erre azért nagyon büszke vagyok. A többi nagy sikercégünket nem magyar cégként ismerik kint. Ezt csak úgy mellékesen tettem hozzá. Szóval az amerikai üzleti morált tanultuk meg, és az ottani üzleti morálnak nagyon lényeges eleme, hogy amikor egy sikeres vállalkozó meggazdagodik és visszavonul, akkor a társadalomnak vissza kell belőle valamit adnia. Na, most ezt mi is természetesnek tartjuk, és én úgy gondoltam, hogy betenni a pénzt egy alapítványba, az túl „olcsó”. Azt is csináltam, mert a Rátz Tanár Úr Alapítványba tettünk pénzt, de az túl egyszerű. Annál sokkal többet ér a társadalomnak, ha a tudásomat osztom meg a következő generációval. Valahol én ezt érzem a legjobb társadalmi felelősségvállalásnak a visszavonult, sikeres vállalkozók részéről, hogy a tudásukat osszák meg a következő generációval, azzal többet adnak a társadalomnak, mint alapítványba tett pénzzel.

– Lát erre késztetést más vállalkozóknál is Magyarországon?

– Látok.

– Ez jó hír. A társadalmi felelősségvállalás egyre inkább terjed Magyarországon is?

– Igen, de ne keverjük össze a reklámmal, amikor reklámcéllal csináljuk, mert azzal sincs semmi baj, csak azt azért meg kell különböztetni attól, amikor semmiféle közvetlen haszna nincs az embernek, csak a jó érzése.

– A fizikától teljesen elszakadt?

– Sajnos igen. Imádtam a relativitáselméletet vagy a kvantumelméletet, de ma már nem tudnám tanítani, bár a relativitáselméletet a gyerekeimnek elmagyaráztam, és meg is értették. De van egy érdekes dolog, mégpedig az, hogy sok fizikusból lett sikeres üzletember. Nagyon sok fizikus lett nagyon sikeres valami egészen másban mint fizikus. Hogy mást ne mondjak, Angela Merkel, aki Európa legerősebb politikusa, ő is fizikus. De sokat tudnék mondani politikából, gazdasági életből, akiknek fizikus diplomájuk van, mégis másutt lettek sikeresek. Ennek van egy oka. Én ezt mostanában elemezgettem, hogy tulajdonképpen, mi az, amit én fizikusként tanultam, és ami az élet bármely területén jó? Mondjuk, nem bármely, de az üzleti életben és a politikában is jó, és amiben más, mint a matematikus, nagyon más, mint a matematikus. A fizikus azt tanulja meg, hogy a világban észlelt dolgokat rendszerbe foglalja. Tehát kitalál egy olyan rendszert, megtalál egy olyan törvényt, ami megmagyarázza a valóságban tapasztalt dolgokat. Ezeknek a törvényeknek a felfedezése a fizikus dolga. És, ha látja, és, ha oda jut el – mondjuk a relativitáselmélet erre a legjobb példa –, hogy az észlelt valóság nem felel meg a törvénynek, akkor megváltoztatja a törvényt. A relativitáselmélet előtt a newtoni mechanika azt tanította, hogy a sebességek összeadódnak, s amikor látta, hogy nem az jön ki, akkor csinált egy másik törvényt Einstein, ami megmagyarázta a valóságot. Na, most ez az a fajta gondolkodás, hogy a valóságot megértem, majd rendszerbe foglalom, de rugalmas vagyok arra, hogy a rendszernek ellentmondó tapasztalat következtében hogyan kell a rendszert megváltoztatni. Ez mindenütt jó, az üzleti életben nagyon jó és a politikában is. Például egy matematikus erre nem képes, mert a matematika törvényei örökérvényűek, azt nem köll megváltoztatni. A matematikának van egy saját világa, amit arra alkottak, és az önmagában zárt és logikus, és működik. Hogy a világhoz van-e valami köze vagy nincs, az nem a matematikus dolga, a rendszer fölépítése a matematikus dolga.

– De a fizikusnak szüksége van a matematikára is.

– Persze, matematikai modelleket teszünk a fizikára, de egy fizikus nem jön zavarba, ha a valóság nem felel meg a modellnek, mert akkor keres egy másik modellt.

– És ez vezet át…

– …egy olyan gondolkodásmódba, amivel sikeres tud lenni az ember bárhol.

– Szentgyörgyi Albert Az őrült majom című könyvében írja a következőt: „Amit nevelésnek nevezünk, az nem egyéb, mint az agy programozása abban a korai szakaszban, amelyben még formálható. Az emberiség jövője a neveléstől, ettől a változtatható programrendszertől függ.” Mit gondol erről?

– Hát valami mást is. Azt hiszem a mai oktatás előtt a kihívás nagyobb, mint Szentgyörgyi Albert idejében volt. Ez nagyon mechanikus, ezzel nem értek egyet. Röviden azt mondanám, hogy nem ez a lényeg. Először is ma egy sokkal gyorsabban változó világban vagyunk, nem szabad keményen programozni az agyat, mert az a program, amit most beprogramozunk nem biztos, hogy működni fog öt év múlva is. Két dolog kell, ami a közoktatásnak, de akár az egyetemi oktatásnak is fókuszában álljon. A tanulás képességére megtanítani, az örökké, az egész életen át tartó tanulás képességére megtanítani, és az emberi tartás és az erkölcs, mert anélkül nincs társadalom. A nevelésnek arra is rá kell mutatnia, hogy az ember nemcsak önálló lény, hanem ugyanakkor társadalmi lény is. Ennek a kettőnek az egyensúlyát is tanítani kell. Az embernek mint társadalmi lénynek, és az embernek mint individuumnak az egyensúlyát kell megtanítani. Azok a rendszerek, amelyek ebből az egyikre teszik a hangsúlyt és a másikra nem, azok elbuktak. Elbukik az is, ami csak az individuumra teszi a hangsúlyt, és elbukik az is, ami az individuumot nem veszi figyelembe, hanem azt mondja, hogy az ember csak közösségi lény, mert nem csak az. Ez volt a kommunizmus, ami azt feltételezte, hogy az ember egy tiszta közösségi lény, tud semmi más nem lenni, tud nem individuum lenni. Nem igaz, az ember individuum is. A versenyszellem és a csapatszellem együtt él bennünk, ennek a kettőnek az egyensúlyát kell megtanulni, és ezt lehet tanítani az iskolában, erre lehet nevelni a gyerekeket, hogy a kettő együtt él, hogy én boldogulni akarok, és szeretnék egy boldogabb társadalomban élni.

– Vannak-e Óbuda kulturális életében olyan események, amelyeket szívesen látogat?

– Nagyon szeretem a hangversenyeket és a rendezvényeket a Kiscelli Múzeumban, de az egyik első kulturális élményem is Óbudához kötődik. Egészen fiatalon – még nem volt annyira híres, mint most – Kocsis Zoltánt a Zichy-kastély udvarában hallottam először egy hangversenyen, és elámultam. Ilyen gyönyörű zongorajátékot én még nem hallottam. Azóta is az volt talán életem legszebb zongoraélménye, az a koncert, amit Kocsis Zoltán ott adott fiatalként és ismeretlenként. Fantasztikus volt. Kár, hogy később már inkább vezényelni szeretett, abbahagyta a zongorázást, pedig abban volt nagyon nagy.

– Van-e megfogalmazható víziója az egyetemével kapcsolatban?

– Igen, van. Az, hogy azok az amerikai diákok, akik ide jönnek az egyetemre, azok úgy menjenek haza, hogy Magyarország egy technológiai csúcshely, ide érdemes jönni tanulni, itt érdemes dolgozni. Sokan visszajöttek. Négy olyan diákról tudunk, aki itt végzett, hazament, letette a diplomát, és visszajött Magyarországra dolgozni. Nem azért, mert szerelmes lett, mert olyan sok van, de, aki a munka és a város miatt jött vissza, azért, mert ebbe a városba bele lehet szeretni.

 A. Horváth András