Immáron ötödik alkalommal ültette egy asztalhoz a párkapcsolati erőszak és a bántalmazás témakörének szakértőit Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata. A panelbeszélgetés ezúttal egy különösen érzékeny témára, a családon belüli erőszak áldozataivá váló gyermekekre, fiatalkorúakra, valamint a bántalmazó kapcsolatokból gyermekekkel menekülni próbáló áldozatokra fókuszált.
A meghívottak ez alkalommal Mórucz Szilvia párkapcsolatierőszak-túlélő, a Szelíd Motorosok A Zaklatások Ellen csapat tagja, Spronz Júlia jogász, a Patent Egyesület munkatársa, valamint Vaskuti Gergely pszichológus, kriminológus, a Hintalovon Alapítvány munkatársa voltak, a beszélgetést pedig, ahogy azt megszokhattuk, Turgonyi Dániel alpolgármester, Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat Áldozatsegítő Programjának vezetője moderálta.
Mégis kinek az ügye?
Rögtön a beszélgetés első perceiben kimondatott – és a későbbiek során is többször előkerült – az egyik legfontosabb tézis, amely egyben áldozatsegítő programunk mottója is: az emberekben tudatosítani kell, hogy a párkapcsolati erőszak nem magánügy.
Az önkormányzattal közös gyermekvédelmi programot üzemeltető Hintalovon Alapítványt képviselő Vaskuti Gergely egy kutatásra hivatkozva hozta fel a megdöbbentő adatot: noha tízből kilenc ember elítéli a gyermekbántalmazást, ugyanakkor tízből hat szerint ez része a családok életének. Ráadásul a megkérdezettek ugyanilyen arányban vélekednek úgy, hogy gyermekbántalmazást látva az emberek nem lépnek közbe, félrenéznek, mondván, „ez nem az én ügyem”. S ha valaki mégis elgondolkozik egy ilyen helyzet láttán, azt is sokszor visszatartja a cselekvéstől, hogy nincs információja arról, miért (és hogyan) kell lépni ilyen helyzetben?
A pszichológus látleletét támasztotta alá Mórucz Szilvia megjegyzése is, aki maga is azt mondta: sokszor ő sem tudta, hogy volt párja viselkedése bántalmazásnak számít, egyszerűen az alkoholizmus számlájára írta a férfi gyermekeit érő verbális bántalmazást.
Spronz Júlia arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyerekbántalmazás a nőbántalmazás alfaja, gyerekeket rengetegszer használják a bántalmazók eszközként a párkapcsolat megszűnése utáni különélés során. Az elmúlt 25 év ügyei alapján azonban kimondható, hogy a kapcsolattartási jogot elsődlegesnek tekintő magyar igazságszolgáltatás mégsem kezeli kellő fajsúllyal az ilyen eseteket, és gyakorta hozza kiszolgáltatott és nem egyszer életveszélyes helyzetbe az áldozatokat.
A gyermekek minden esetben sérülnek
Márpedig, ha fizikai abúzus esetleg nem is éri őket, a gyerekek látják, hallják, érzik, gondolják, hogy valami nincs rendben – fűzi tovább Vaskuti Gergely, majd egy konkrét példára támaszkodva meséli: néha még szakmai körökben sem triviális, hogy a gyerek akkor is családon belüli erőszak áldozata, ha őt nem éri fizikai bántalmazás, az csak a szülők között zajlik. És az csupán a problematika egyik része, hogy a gyerek könnyen eltanulja az apjától, anyjától látott mintát, mert a sérülésnek több dimenziója is létezik. A bántalmazó kapcsolatokban élő gyermekekre jellemző lehet a bűntudatos szorongás, amit azért éreznek, mert nem tudják megvédeni áldozattá váló szülőjüket, de ide sorolható az önsértés vagy éppen a túlszexualizált viselkedés „álcája” mögé menekülő gyerekek kérdésköre is.
Spronz Júlia ezért is húzta alá: ilyen helyzetekben magánemberként sem szabad semlegesnek maradni, állást kell foglalni, szakemberként azonban kifejezetten kötelesség – a jelzőrendszeri tagságból fakadó kötelezettségen túl is – odafordulni az áldozathoz és semmilyen körülmények között nem magára hagyni őt.
Vaskuti Gergely annyit fűzött még hozzá: rettentően fontos lenne a szülők e témát érintő képzése éppúgy, mint a gyerekek jogtudatosságának növelése. Ez utóbbi három alappilléren nyugszik: azon, hogy a kiskorú is felismerje, bántalmazási helyzetben van, hogy tudja, kihez forduljon ilyenkor és tisztában legyen vele, milyen lépések következnek, ha már jelezte valakinek a bántalmazást.
Kilépés egy bántalmazó kapcsolatból
Miközben szakértőink a jogalkotás, -alkalmazás társadalmi gondolkodásra való hatásáról elmélkedtek, előkerült a gyakori dilemma, miszerint hogyan, mikor kell kilépni bántalmazó kapcsolatból? A magyar társadalom hajlamos a család szétszakításával vádolni a kilépő felet, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy ezen lépés megtétele nélkül a szülő azt vállalja magára, hogy nem tesz semmit gyerekéért és benne hagyja őt egy bántalmazó kapcsolatban.
Ezzel együtt, a gyerek jelenléte a családban mérhetetlen módon megnehezíti a kilépést – állítja a Patent Egyesület szakértője, aki azt is hozzáteszi: vizsgálni kellene azt is, hogy a közigazgatás hogyan tud úgy segíteni, hogy nem traumatizál újra. Míg külföldön bevett gyakorlatnak számít a bántalmazott fél videóra vett vallomásának használata a bírósági tárgyalás folyamán, itthon nemcsak, hogy a sértettnek vallomástételkor újra át kell élnie mindent a tárgyalóteremben, de az is jellemző helyzet, hogy együtt toporog az ajtó előtt az egyszerre behívott bántalmazott és bántalmazó. Hasonló példa, hogy Ausztriában bántalmazások esetén úgy nyomoznak, mint a gyilkossági ügyekben, a bántalmazottat teljesen kihagyva a folyamatból, ezáltal megóvva őt az újbóli traumatizálódástól. Ráadásul, ha Magyarországon bíróság elé kerül egy ügy, akkor elvesznek a beépített fékek, a bántalmazó sok esetben kötelező érvényű láthatást kap, ami aztán tragikus következményekhez vezethet. Ebből fakadóan sokan már csak azért se mernek bántalmazó kapcsolatukból kilépni, mert benne maradva jelenlétükkel nagyobb eséllyel oltalmazhatják gyermekeiket, akik ellenkező esetben a kötelező láthatások alkalmával rendszeresen maradnának egyedül a bántalmazóval.
Mórucz Szilvia – saját tapasztalatai alapján – állítja, a legelső jelnél ki kell lépni, nem szabad hinni abban, hogy „ez csak egyszeri eset”, ugyanakkor Vaskuti Gergely megjegyzi, a kilépést sokszor nehezíti a kapcsolat dinamikája is, az, hogy egy gyerek hajlamos magában olyan hatalommal felruházni bántalmazóját, ami elől nincs menekvés. A jogrenddel kapcsolatosan a pszichológus úgy látja, nagyon fontos lenne az is, hogy az eljárásban résztvevők értsenek „gyerekül”, hiszen ez mind a megértést, mind a megoldások keresését egészen más dimenzióba helyezhetné az áldozatok számára.
A panelbeszélgetést lezáró, hallgatói kérdések előtt még felmerült, hogy mi jelenthetne reménysugarat a jelenlegi nem túl rózsás helyzetben? Leginkább talán tényleg a gyerekek jogtudatosságának növelése az oktatáson keresztül, már csak azért is, hogy mire ez a generáció felnő, már másféle szemléletmód uralkodjon a magyar társadalmon belül a gyermekbántalmazás kérdéskörét illetően.
Köszönjük, hogy velünk tartottak, következő panelbeszélgetésünket a nyári szünetet követően, szeptember közepén tartjuk, ennek részleteivel nyár végén jelentkezünk.
A korábbi alkalmak összefoglalóit itt tudják elolvasni
Az első panelbeszélgetést A bántalmazó kapcsolatok természete címmel tartottuk az Esernyősben február 21-én.
Sorozatunk második részét március 29-én tartottuk az Esernyős Galériában Művészet és erőszak – Az önkifejezés, a gyógyulás és az ábrázolás lehetőségei címmel.
Április 25-én Média, közösségi oldalak, nyilvánosság – Az erőszak ábrázolása és megítélése itthon címmel beszélgettek szakértőink.
Május 23-án a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját vizsgáltuk, Miért marad? című beszélgetésünkben.
Az Esernyős Galériában március 27-től április 21-ig volt megtekinthető a témához szorosan kapcsolódó, Az erőszak és én című kiállítás.
Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat Áldozatsegítő Programjáról ITT olvashatnak bővebben.
