A bántalmazó kapcsolatok természete címmel tartottunk panelbeszélgetést az Esernyősben az önkormányzat áldozatsegítő programjának részeként február 21-én. Az eseményre sokan voltak kíváncsiak, meghívott vendégeinktől pedig volt lehetőség kérdezni is. Köszönjük, hogy ennyien velünk tartottak.
Turgonyi Dániel alpolgármester, Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat Áldozatsegítő Programjának vezetője, az esemény moderátora köszöntötte a jelenlévőket, röviden ismertette a program céljait és fontosabb vállalásait, majd bemutatta az este vendégeit: dr. Péterfi Vera jogászt (Patent Egyesület), Renner Erika tapasztalati szakértőt, az áldozatsegítő program szakmai tanácsadóját, dr. Wirth Judit jogászt és szaktanácsadót (NANE Egyesület) és Zolnay János szociológust.
Turgonyi Dániel számos, nagyon intenzív médiafigyelmet kapott hazai példát említett, mint mondta, ezekben az esetekben mindenki számára egyértelműen súlyos bántalmazás történt, és ezek az ismert ügyek a nők sérelmére elkövetett erőszakos bűncselekmények sokszor hivatkozott példái, ha párkapcsolati erőszakról, családon belüli erőszakról van szó. Azonban a fizikai mellett az erőszak számos más fajtáját is ismerjük , mutatott rá Turgonyi, ezek közül több mintha nem érné el a küszöböt, mintha szántszándékkal nem akarnánk ezeket erőszakként azonosítani. Pedig az egyre eszkalálódó bántalmazó kapcsolatokban több is jellemzően jelen van, erősíti egymást.
Dr. Wirth Judit válaszában kiemelte, az erőszakfajtáknak alapvetően öt fő kategóriáját különíthetjük el, a szóbeli, a lelki, a fizikai, a gazdasági és a szexuális erőszakot, ám mint mondta, mostanában egy másik megközelítést szokott alkalmazni, ez pedig a „kényszerítő kontroll”, ami nagyon jól összefogja ezeket az erőszakfajtákat. A nem egyenrangú kapcsolatokban ilyenkor az egyik fél az akaratát módszeresen rákényszeríti a másikra, méghozzá azért, hogy kontrollálni tudja a másikat. „Hogy hogyan alakít ki és tart fenn valaki kontrollt a másik felett, azon belül megtaláljuk az összes említett kategóriát.”
Hogyan mondjam el
Renner Erika a saját, korai tapasztalatait összegezve azt mondta, nem voltak ismeretei arról, hogy ezeknek nevük van, fel sem ismerte ezeket a viselkedéseket. „Folyamatos volt a zaklatás, de nem erőszakként azonosítottam. Erre akkor senki sem hívta fel a figyelmemet.” Még a bíróságon is, tette hozzá, olyan kifejezéseket használnak, illetve úgy kell a dolgokat megnevezni és elmesélni, hogy az az érintettet teljesen eltávolítja attól a nagyon elemi tapasztalatától, hogy bántják, megfélemlítik, zaklatják.
Dr. Péterfi Vera is kiemelte – megerősítve a Renner Erika által elmondottakat –, mennyire fontos a bántalmazás felismerésében a tudás. Azok a nélkülözhetetlen ismeretek, amelyek segítenek a bántalmazót bántalmazónak látni, és amelyek hozzásegítenek, hogy azonosítani tudjunk egy bántalmazó kapcsolatot, benne magunkat. „Információra van szükség. Tudnom kell, melyek a kontroll kiépítésének lépései, amelyekre már fel kell kapnom a fejem.” A nőknek sok esetben nincsenek meg a szükséges információik, emellett, mutatott rá, a családon belüli erőszak tulajdonképpen nők elleni erőszak, ami a társadalmi berendezkedésből fakad. A lányokat kiskoruktól fogva jellemzően arra nevelik, hogy tűrniük kell az erőszakot, a fiúkat pedig arra, hogy lehet erőszakosnak lenni. „Ezek számítanak normális dolgoknak, ez a normális, elfogadható viselkedés. És ezeknek a társadalomban megjelenő markáns hatalmi különbségeknek a leképeződését látjuk a családokban is.”
Zolnay János barcelonai példákat említett, ahol nem ritka, hogy tömegek vonulnak utcára egy-egy erőszakos viselkedéses, bántalmazásos eset után, ami választ ad arra a kérdésre véleménye szerint, hogy a bántalmazott magánügye-e, ha bántják. „Ez a normateremtés. Ha tehát valakit bántanak, és másnap ezrek mennek utcára, az ad egyfajta választ arra, mi a párkapcsolati erőszak határa.” Ezek pedig alapvetően más válaszok, mint amilyeneket a jog ad. A jog egy darabig tudja csak követni ezt a folyamatot, mondta, és egy darabig tud csak rá kategóriákat alkotni.
Emellett felhívta a figyelmet a közegre is, amely maga is bántalmazó. Azokra a keretekre, amelyeken belül a bántalmazó lehet erőszakos a partnerével, ahol a normarendszer az ilyen viselkedést megtűri, akár meg is erősíti. Még nehezebb, hangsúlyozta, „amikor valaki jogorvoslathoz fordul, és az a tapasztalata, hogy az még rosszabb, mint a bántalmazás”.
Veréssel, verés nélkül
Péterfi Vera megerősítette, hogy a jogsegélyszolgálatra befutó hívások esetében tipikusnak mondható, hogy az érintettek maguk tiltakoznak, hogy nem erőszak áldozatai, hiszen, mint mondják, nem verték meg őket. „Továbbra is a fizikai erőszak számít erőszaknak, holott a bántalmazó kapcsolatok egy tekintélyes részében egyáltalán nincs testi erőszak. A kontrollgyakorlás azonban mindenhol ott van.”
A kapcsolati erőszak tényállás vagy a gyerekek ellen elkövetett szexuális erőszak esetek bizonyíthatóságáról beszélve emelte ki a jogász, hogy a jogi környezeten sok javítanivaló lenne, ám az igazi probléma a jogalkalmazás rendszerével van tapasztalata szerint. A valóban hatékony áldozatvédelemnek márpedig ez lehetne a kulcsa.
Ezt Renner Erika saját példája is aláhúzza. Nagyon hosszú évekig elhúzódó peres eljárás után a polgári perben újra szakértőket rendeltek ki az ügye vizsgálatára, akik meg is állapították, hogy „intézményi bántalmazás áldozata is lettem, erről tehát szakvélemény született, azt lefűzték, eltették, és kész. A rendszer bántalmazott, ezt rögzítettük, és ennyi. Semmi nem követte a megállapítást.” A perek túl hosszan, extrém lassan zajlanak, foglalta össze Renner Erika, közben minden terhet az áldozatokra tolnak, és az eljárások során lényegében tovább bántalmazzák őket.
Wirth Judit hozzátette, az ilyen típusú ügyek szinte sehol sem működnek igazán jól, ha a határainkon kívülre tekintünk, ám sok helyen lényegesen jobban. És vannak nagyon fontos különbségek, emelte ki. A spanyol vagy néhány amerikai állam jogalkotásában találunk igazán nagyon jó példákat, ahogy a távoltartás szabályozására is a szomszédos Ausztriában. Magyarországon, mondta, a politikai akarat hiányzik igazán. A jogalkalmazás javítására pedig még ennél is kevesebb a szándék.
Itthon, tette fel a kérdést, számonkérhetők-e a szakemberek, a családsegítő munkatársai, a bíróság? Sokak mellett, akik szakmai és morális kötelességüknek is érzik, hogy tisztességesen járjanak el egy-egy ügyben, nincs senki. Nem állnak melléjük a vezetőik, nem áll melléjük a rendszer többi szereplője. Egyedül maradnak. A szisztematikus képzések azonban egészen jól tudják orvosolni ezeket a hiányosságokat, egy-egy kisebb körzet a legjobb példa erre, mondta. „Ahol komolyan veszik ezeket a képzéseket, és tudják egymásról is, hogy elvégezték, ott remekül működik. Ahol tudják egymásról, hogy milyen normák mentén dolgoznak, ahol a közös tudás és a közös akarat is megvan a jó minőségű képzések mellett, ott nagyon jó eredményeket lehet elérni. Ezt látjuk itthon is egy-egy kisebb területen.”
Közbeszéd és politika
Zolnay János is hivatkozott a jogalkalmazás gyengeségeire, emellett a szociális ellátórendszer nyilvánvaló hibáira is rámutatott. „Normákat kell teremteni. A jog sok mindent nem tud definiálni, ami egy párkapcsolatban zajlik, és itt jön a társadalom normaképző ereje a képbe. Nézzünk csak körül, hallgassuk meg, hogyan beszélnek itthon a nőkről, miken szokás viccelődni. Figyeljük csak meg a politikai nyelvezetet, a stílust. Elképesztő mértékű a züllés.”
Péterfi Vera saját tárgyalótermi tapasztalataiból osztott meg néhány jellemző példát. Mint mondta, lát változásokat a női-férfi szerepeket, feladatokat érintő kérdésekben, ha keveset is. „Ha egy bántalmazó arra hivatkozik, hogy a kapcsolatuk alatt emlékei szerint hosszabb ideig nem volt otthon melegétel, akkor mondjuk rákérdez a bíró, hogy ő például főzött-e. Egyre többször tapasztalni hasonlót.”
A társadalmi berendezkedés, a patriarchátus természete ilyen, emeli ki Péterfi, „a nő dolgát, a férfi dolgát illetően számos sztereotípiát ismerünk, de látjuk ezt ott is, amikor arról van szó, milyen az »igazi« áldozat, és ki az, aki csak »úgy csinál«. Hogy milyen a »valódi« erőszak, vagy milyen egy »jó« házasság, egy »jó« feleség. Ugyanezek működtetik a rendszert is.”
Wirth Judit ezt követően néhány évvel korábbi, halállal végződő párkapcsolati erőszak esetek számával kapcsolatos statisztikai adatokról beszélt. Európában Svédországban a legalacsonyabb, de még a fegyvertartást engedélyező Amerikában is kisebb volt ez a szám, mint Magyarországon. „Ez pedig az intézmények, a rendszer sara. Egy-egy ilyen esetnek ugyanis rengeteg előzménye van. A kérdés mindig az, kap-e a bántalmazó a bántalmazó viselkedésére megfelelő választ, üzenetet. Hogy a rendszer egy ilyen folyamatban mely pontokon mondja azt, hogy elég, ezt tovább nem teheti, és lecsukják, távoltartják, azaz rendszerszinten szabnak gátat annak, hogy elfajuljanak ezek az ügyek. Hol a pont, amikor egyértelműen ott a vonal, hogy eddig tűrjük, innentől pedig nem tűrjük ezt a magatartást.” Be lehet tehát avatkozni időben, és ebben óriásiak a különbségek, mondta. Hovatovább a statisztikai adatokon is meglátszik.
Renner Erika ismét a saját tapasztalataival támasztotta alá az elhangzottakat. Arról beszélt, hogy őt ugyan védelem alá helyezték, állandóan ellenőrizték, „iszonyú kontroll alatt” tartották, a bántalmazója ugyanakkor megjelenhetett nála a munkahelyén, szabadon jöhetett-mehetett, nem korlátozták.
Hogyan segíthetünk?
Turgonyi Dániel ezt követően arról kérdezte a vendégeket, milyen figyelmeztető jelekből azonosíthatjuk egy párkapcsolatban, hogy rossz irányba indultak a dolgok, és mit tehetünk kívülről, barátként, hozzátartozóként, ha úgy sejtjük, valakink bántalmazó kapcsolatban él.
Renner Erika arról beszélt, hogy ő maga sem vette észre a jeleket. „Ameddig kontrollálhatott, addig minden rendben volt. Amikor azonban szakítani akarsz, beindul a zaklatás.” A feldúlt partner követ, megfigyel, a postaládát is feltöri, folyamatosan hív, üzen, fenyeget, magyarázta. Renner Erika az „utolsó találkozások” veszélyére is felhívta a figyelmet. „Az sokszor végzetes. Én is elkövettem ezt a hibát, hogy hívott hússzor, és én huszonegyedjére felvettem. Kár volt. A nők ilyen esetekben sokszor megenyhülnek, engednek, és igent mondanak a »csak még egy utolsó találkozóra«. Nem szabad. Amit ilyenkor tehetünk, az az, hogy ha kapcsolatba kerülünk a bántalmazónkkal, egyértelművé tesszük felé, hogy nem teheti, amit tesz, már segítséghez fordultunk, figyelik őt, és következménye lesz annak, amit csinál.”
Péterfi Vera hangsúlyozta, ha közös gyerek is van egy ilyen párkapcsolatban, ott jóval nehezebb a helyzet. A Renner Erika által elmondott példákat ugyanakkor maga is megerősítette. „Amint ellenszegülést tapasztal a bántalmazó, és nem tudja tovább elnyomni a partnerét, magasabb szintre kapcsol az erőszak. Aztán persze a kapcsolat megszakítása az erőszak további fokozódásával jár.” A gyanújelekre visszatérve azt mondta, ez nagyon is konkrét, tételes tudás, létezik ilyen lista, ugyanakkor sokak számára nehezen azonosítható viselkedési formákat is tartalmaz, hiszen ezeket sok esetben szerelemként, odaadásként, hősies gesztusokként címkézi a társadalom. „Ha valaki rendkívül féltékeny, ha valaki nem akarja, hogy másokkal is találkozzunk, csak vele, azt könnyű nagyon erős szerelemként értelmezni. Imponáló lehet egy ideig, hogy valaki ennyire odavan értünk.” Ezek az ellentétes üzenetek tehát könnyen összezavarhatják a bántalmazók partnereit.
„Bevonzottad”
Wirth Judit A félelem adománya című Gavin de Becker-könyvre hívta fel a figyelmet – ajánlotta egyúttal minden érdeklődőnek –, mint mondta, a szerző biztonságtervezési szakember (nem pszichológus vagy jogász), de rendkívül értékes információkkal lát el azzal kapcsolatban, hogy a ragadozók hogyan választják ki az áldozataikat. „Gyakran halljuk, ugye, hogy áldozatoknak azt mondja a környezetük, hogy bevonzották az erőszakot az életükbe. Nem. A bántalmazók vadásznak, nagyon figyelnek, és olyanokra csapnak le, akiknek képesek a határait feszegetni.”
Ezek hétköznapi, látszólag nagyon egyszerű szituációk, amelyekben megmérik, mennyire következetes, állhatatos, határozott valaki. Hogy mennyire vagyunk engedékenyek, meddig mehetnek el az akaratunk ellenében. „Ha valaki folyton azt akarja, hogy valami olyat csináljak, amit én nem szeretnék, amit viszont szeretnék, azt ne csináljam, az a minta egy idő után jól látszik. Fontos figyelni, hogy mekkora terünk van egy kapcsolatban.” Ezek kívülről is egészen jól azonosítható jellemzők, mondta. Szintén beszédes lehet, magyarázta, hogy valaki hogyan beszél az előző kapcsolatairól, hogyan értékeli a korábbi szakításait, miként vélekedik a másik nemről általában, mit gondol a párkapcsolatok egyenjogúságáról, vagy hogy a dühét hogyan kezeli. „Érzékeny bántalmazók arra szoktak hivatkozni, hogy csak az érzéseiket szeretnék mélyen megélni, azoknak kellett hangot adniuk ilyen-olyan módon.”
Kiemelte továbbá, hogy természetesen minden eset egyedi eset, és különösen fontos, hogy a biztonsági tervezésnek egyéninek kell lenni. „Ismernünk kell a bántalmazónkat. Az alapján tudunk csak egyéni biztonsági tervet készíteni, amit az elkövetőnk csinál.”
Péterfi Vera szerint kívülről segíteni sok esetben roppant nehéz, az esetek egy részében tulajdonképpen lehetetlen. „A környezet szinte mindig látja, érzékeli, hogy mi zajlik. Ilyenkor a család sokszor csak nyomja tovább az áldozatot a kapcsolatba, emlékeztetik újra és újra, hogy mi a dolga, a kötelessége, kiknek az érdekeit nézze stb. Barátként, rokonként azonban gyakran sehogy sem tudunk segíteni. Sokszor annyit tehetünk, hogy ott vagyunk. Hogy rendelkezésre állunk, és elérhetőek vagyunk akkor, amikor az áldozatban is megérett, hogy lépjen. De mindig óvatosnak kell lenni. Rendkívül érzékeny a határ, hogy hogyan és meddig tarthatunk tükröt. A tehetetlenség, amit ilyenkor sokan éreznek, borzasztó nehéz. Hogy nem férünk hozzá az áldozathoz, nem tudunk a helyzetén segíteni.”
Zolnay János az áldozathibáztatás jól ismert társadalmi mechanizmusával kapcsolatban azt mondta, a saját felelősségünkkel rendkívül nehéz szembenézni.
A magyar társadalom atomizált társadalom, mondta, amely a legnagyobb traumáival, a legsúlyosabb történelmi tragédiáival sem volt képes szembenézni, a hazai gyakorlat továbbra is egyértelműen a hárítás. „El kell végeznünk ezt a munkát. Az egyenlőtlenséggel, a kirekesztéssel végre szembenézni.”
Az este további részében a jelenlévők kérdezhettek vendégeinktől. A nők választójogától a polgármesteri hivatal vezetésén belüli nemi arányokon át a hazai bírósági gyakorlatig sok kérdés elhangzott. Turgonyi Dániel megköszönte mindenkinek a részvételt és a hasznos információkat, felhívta továbbá a figyelmet a program új, ingyenes jogsegély-szolgáltatására, amely havonta egy alkalommal elérhető. A beszélgetéssorozat második részével kapcsolatos részleteket hamarosan közzétesszük, a március végi alkalomra is várjuk Önöket szeretettel.
A program mottója: a párkapcsolati erőszak nem magánügy.
