A fiatal művész száz bemutatott rajza a hétköznapi élet apró rituáléit ábrázolja; haj-, és körömvágást, hajmosást, filmkockaszerűen kimerevített csorgó-cseppenő vizet és szinte keresetlen képkivágásokban esetleges csendéleteket a leghétköznapibb tárgyakról. A film-hasonlat nem véletlen, a kivetítőn ritmikusan pergő rajzok nem fázisrajzok ugyan mégis folyamattá strukturálják a dokumentált mozzanatokat, az idő dimenzióját adják a műhöz, ami bizonyos értelemben az időről is szól. A haj és a köröm növekedésében az idő képződik le valamiképp, ahogy a Duna folyásában is – és sok víznek kell addig lefolynia a Dunán míg egy művész Dorcsineczhez hasonlóan egy olyan „kézenfekvő” témát tud majd beemelni a művészetbe mint a köröm.
A túlnyomórészt tussal és ecsettel készült rajzok a kalligráfia lendületét, gyorsaságát és meditatív kapacitását idézik fel. A tusrajz gyors technikája a rajzoknak valamiféle instant frissességet kölcsönöz.
A mikrokörnyezet, a hétköznapok mozzanatainak állandó megfigyelése és rögzítése lehet afféle ujjgyakorlat, ami frissen tartja az analitikus szemet és a látványt rögzítő kezet, a vizuális napló elemei azonban ritkán állnak össze önmagukon túlmutató sorozatokká. Dorcsinecz a legszemélyesebb-ben a legáltalánosabbat ragadta meg; a nemtől, kortól és földrésztől függetlenül bárkinek ismerős mozzanatokat, melyeket nem övez kitüntett figyelem (eltekintve persze a bizonyos életkorokban és kultúrákban alkalmazott rituális hajvágástól).
John Ruskin a 19.század legkiemelkedőbb műkritikusa, aki mindamellett költő és képzőművész is volt, mindíg magánál hordott egy vázlatfüzetet, mint mondta nem „reputációja és nem is mások vagyok saját maga kedvéért, hanem valamiféle olyan alapvető ösztöntől vezérelve, mint az evés és ivás ösztönéhez hasonlatos.” A fotó megjélenésével egyidőben Ruskin úgy vélte a fotó a tudatos látást nem segíti, hanem éppen ellenkezőleg: leszoktat róla, ezzel szemben a lerajzolt „szépséget” átéljük és mélyen megőrizzük. Az óbudai kiállítás tanusága szerint Dorcsinecz János sem gondolja másképp. Ruskin és kortársai szemüket távoli horizontok felé vetették a „szépséget” keresve, mert talán még nem fedezték fel azt, amit Dorcsinecz; hogy a láb mindíg kéznél van.
artportal.hu
