‘- Sihederként gyakran szórakoztam azzal – mesélte Gutentág Dozsónak -, hogy végigsétáltam egy-két haverral a Rómain, innen indultunk, az Összekötő hídtól, kifelé a Nánásin mentünk, a Királyok útján fel, egészen Békásig, vissza meg a víz mellett, lenn a parton. Mindenhol ittunk egy kortyot. Fiatalok voltunk, bírtuk. – Meg nem volt ennyi kocsma sem – vigyorgott Dozsó. – Százegy helyen lehet piálni, lefogadom. – Tegyünk egy próbát! – dünnyögte a gondnok. – Induljunk el a Dunai Hajóstól, menjünk belül a Bivalyosig, vagy akár a Pünkösdfürdőig, ott forduljunk le a vízhez, s jöjjünk vissza lassan a Hableány-büféig. Ráérsz? – Ilyesmire mikor nem? De nem piálunk mindenütt! A flancos helyeket, meg a cinkeseket kihagyjuk. – Meg azokat a csónakházakat, üdülőket is, ahol nem vagyunk ismerősök. – Hol nem vagyunk mi ismerősök? – legyintett Dozsó. – Hát, mondjuk a Tudományos Akadémia pihenőjében – töprengett Gutentág -, meg az izében… – Na, mondj még egyet! – röhögött a barátja. – Ha nem tegnap nyílott valami, akkor nincs több! – Ne csináljunk tervet, menjünk! Egyszer te fizetsz, egyszer én. Mindenütt egy pohárral iszunk, aztán kialakul minden. – Oké, mondta Dozsó. – A Duna Panziót kihagyjuk, a Hajósba benézünk, a belügyi strandon iszunk egy gyorsítót, gönci pálinkájuk van, baromi jó. A szavakat tettek követték, fél óra múlva már a Papa kocsmájában üldögéltek, a gönci szilvát német sörrel öblítették le. – Ez a Lejmos kedvenc söre – jegyezte meg Dozsó. – Te elhiszed, hogy gyilkolt? – kérdezte Gutentág. Egy szemrebbentésre összehúzta magát. – Dehogy gyilkos! Halált okozó súlyos testi sértés, jogos védelem túllépése, nem emberölés! Önvédelem, naná. Kedvezménnyel két év múlva kijön. Jót is tesz neki annyi, az elvonókúra miatt. – Nem jön ki – rázta a fejét Gutentág. – Fogadunk? Én tudom a barót! – erősítgette Dozsó. – Frankó az ügyvéd, az előzetes beszámítva. Másodfokon három év, hidd el, harmadolják, no jó, negyedelik, bő két év, és itt van. – Nem jön ki – ismételte a gondnok. – Lakva ismerszik meg az ember, tudod. Te nem hallhattad, de egy ép alkatrésze sincs. Kivan a gyomra, a hasnyálmirigye, a mája, a veséje. Gyakran ömlik belőle alul-felül a vér. A kajakos doki megnézte, azt mondta, utolsó stádium. Áttételes rák, menjen kórházba. De az nem megy, ismered. – Mondhattátok volna – káromkodott Dozsó. – Jó, nyertem egy kocsmát, de sokba kerül. – Félrebeszélsz? – Miért kéne neked mindent érteni? – röhögött Dozsó. – Nemcsak a Spori béténk volt az ő nevén. Sebaj, az ügyvéd beviszi az adásvételiket, a kis kontrás mindent aláír. Megfizettem neki, nem kétszer. – Kannás borral – bólogatott Gutentág. – Azzal, mi mással – vigyorgott a haverja. – Mit adtam volna neki, operabérletet? Megvolt a kajája, a két doboz cigi. Ha már büdös volt, a ruháit is lecseréltem. Mentek tovább, benéztek néhány vízitelepre, beültek a Vasasba (leánykori neve Piroschka, asszonyneve Civis), kihagyták a Monte Cristhót, Eszti néni vendéglőjében ettek egy bográcsgulyást, csalódottan tapasztalták, hogy a Sétahajó zárva tart. – Te, Gutentág, halasszuk a túrát máskorra. Üljünk be valahová, beszéljük meg a Lejmos dolgát. – Gyengülsz, mi? – egyezett bele sajnálkozó mosollyal a gondnok. – Akkor itt a közön menjünk le a partra, beülünk a Golyósba, ott elég messze vannak egymástól az asztalok. Beültek a Golyósba (ehhez három helyet kellett kihagyni), elgondolkodva szopogatták a belga söröket. – Kéne egy hapsi – mondta Dozsó -, aki falból megvesz legalább négy céget. Valami megbízható piás, nem okoskodó. – Meg az enyémből is, legalább az egyiket – bólogatott a társa. – A Balogh Tamásra gondoltam, az nagyon maga alatt van. – Maga alatt, oké! De a haverjai! Nem igazi link az, csak olyan megélhetési balfék, hidd el, ez a baró! Mellé ülünk hamar a sitten, csak vigyázz! – Te is tartasz a régi kemencétől? – vigyorgott a gondnok. – Legenda az, semmi más! Lézengenek csak az ürgék, jó, nem sárosak, tudom, de nem is villoghatnak. – Biztosra megyünk, oké? Engem ugyan kihoznának hamar, kilóra megvettem őket, nem tegnap, de veled mi lesz? Meg a Gizással, a Józsival? Régi haverok jöttek, letelepedtek hozzájuk, hozták a belépő söröket. Iszogattak hát csendesen, szokatlanul csendesen, aztán továbbálltak. A kikötőnél ettek egy nagy adag sült halat, hecket, naná, majd fenolos keszeget! Felbaktattak a Lídó teraszára (öt hely maradt ki), ott folytatták a beszélgetést. – A Pofapénz öccsét ismered? – kérdezte Gutentág. – A Sunyát? Az óvodából! – csillant fel Dozsó szeme. – De az már komplett dilis, nem? – Az a jó! – röhögött a csónakházi zseni. – Napi két deci barackpálinka, s minden oké! Remélem, írni még tud. Sunya! Ebben maradtak. Már a Platánosban (azelőtt Stég) koccintottak rá, levezetésül a Bíbicben Talléros sört ittak, majd a Nyárfás teraszán két korsó bajort, nem akármilyet. A Jancsi és Juliska Duna fölé nyúló ácsolt kifutóján palacsintát rendeltek, diósat, nem kettőt, arra vörös bor dukált, három deci tisztán. Már homályosodott ugyan a szemük, de több helyet nem hagytak ki. A Bankban belül nem ittak, csak ettek, báránybordát újkrumplival, de nem volt elég, kívül a görögnél faragtattak maguknak egy nagy adag gyrost, minden fűszerrel, persze, aztán a szomszédban leöblítették egy pohár kőbányaival, a jobbikkal, hogyne. – Nem jön ki, mondod – vigyorgott Dozsó. – Az aztán soha – röhögött Gutentág. – Baróra, mi? – A Sunyának van még öt éve! Tuti! Bivaly az egész család… – De a Pofapénz nem kap szagot? – Az? Nem beszélnek valami örökség miatt! Nem is köszönnek! – Holnapra készek az adásvételi szentszarok, oké? Máris megyek az ügyvédemhez! – Majd reggel Dozsó, azt hiszem, reggel! Most alszol egyet a Lejmos kabinjában, fürdesz is, frankón, aztán reggel odamész! – Igazad van! – bólintott Dozsó. – Amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra! A régi Kikötő új köntöst kapott, flancosat, a kerthelyiségben szitált homokon nyugágyak sorakoztak, kettőben elvetették magukat hamar. Micsoda név, tűnődtek a francia feliraton, de nem sokáig. Megbízható dán sört rendeltek, azt szopogatták, amíg rájuk nem dudált az esti sétahajó. A Hableány megmaradt rozzant büféjében már csak kötelességből ittak egy-egy üveggel, s egyszer csak azt vették észre, hogy ott állnak újra a Dunai Hajós előtt. – Vége a körnek, megcsináltuk! – örvendezett Dozsó. – Dehogy – mondta Gutentág. – Csak a kis kört jártuk be, a hétköznapit, ugye. Amíg számoltam, tizenegy helyet hagytunk ki. A Szivárványt sajnálom, ott olyan spéci minden. A Postásban meg jók a haverok. – Jövőre azt is az én cégem biztosítja – horgadt fel valami Dozsóban. – A Sunyáé, nem? – vigyorgott rá a gondnok. – Naná, majd másé – nevetett vissza Dozsó. – Na, tegyük el magunkat, indul az ágy
